Február 16.-án véget ért a házasság hete. Meghúzódott szerényen a Valentin nap árnyékában. Pedig hagyományosan a február az esküvői kiállítások és vásárok időszaka, a nyárra tervezett házasságkötéseket idejében el kell kezdeni szervezni.
Az utóbbi években egyre vehemensebben támadják a házasság intézményét.
Pedig tegyük szívünkre a kezünket. Felcseperedő kislányként mindannyiunk álma egy gyönyörű esküvő, csodaszép ruhában, ahol mi vagyunk a nap főszereplője. És aki eljutott idáig, azon a napon mindegy volt, hogy milliókba kerülő party, vagy batyus buli főhőse lett, ő körülötte forgott a világ és soha nem érezte magát olyan boldognak és szépnek, mint akkor.
Nem tisztem elemezni, hogy miért szaporodnak a házasság ellenes vélemények, miért több a válás, miért élnek egyre többen élettársi kapcsolatban. Ezt sok helyen, sokszor megtették mások.
Viszont a mai időket jellemző egoista életfelfogásnak, a túl liberalizált és szétzilált kapcsolatrendszereinknek, a szakralitás elutasítottságának ellentmond, hogy a többségi társadalom által el nem fogadott egynemű párok egyre inkább törekszenek arra, hogy kapcsolatukat a házassággal legalizálják. Megjegyzem, bár én nem értek egyet ezzel, de tiszteletben tartom a törekvésüket.
Vajon miért van ez az ellentmondás?
Ösztönösen és tudatosan egész életünkben arra törekszünk, hogy lenyomatokat hagyjunk magunk után. Végtelenül örülünk az okleveleinknek, a bizonyítványunknak, az érettséginknek, a diplománknak, gyermekünk születési anyakönyvi kivonatának, a keresztlevelünknek, az ajándékkisérőknek, a fotóknak, az anyáknapi gyerekrajznak, egyszóval mindennek ami hozzánk kötődik, a mi élménytárunkat gazdagítja, ami a miénk.
A házasság vagy az élettársi kapcsolat jogilag, gazdaságilag már nem különbözik. Az esküvőhöz, mint nyilvános szerződéshez, a szertartás szakralitása (isteni eredet, szent, természetfeletti erő) ad hozzá olyan plusz energiákat, ami táplálhatja két, egymást szerető ember kapcsolatát, egy erős kapocs, egy kinyilatkoztatás a világ felé. Talán ezért is szeretnék annyira a melegházasságokat elismertetni, mert erősebb legalitást biztosít a párok számára.
A válások miatti csalódás, az esküvő emlékét is besötétíti, de akkor, azon a napon ezt előre nem tudjuk.
Ne fosszuk meg magunkat ettől a szép szertartástól! Inkább törekedjünk arra, akár házasság előtt állunk, vagy gyermekeinket óvjuk egy rossz házasságtól, hogy felelős döntéseket hozzunk. Ne hamarkodjuk el. Így sem garancia arra, hogy tartós marad, sajnos a család, mint legkisebb egysége a társadalomnak, már nem kap olyan hangsúlyt, mint apáink, nagyapáink idejében, de ebbe ne törődjünk bele. Inkább őrizzük a hagyományokat, úgyis egyre kevesebb marad meg belőle, pedig tudjuk, hogy életünket a szép szokások, ünnepek vezérlőfonala köré építve, sok örömteli, boldog pillanatot szerezhetünk magunknak. Mennyire rossz lenne, ha nem ünnepelnénk születésnapot, vagy Karácsonyt. A házasságnak is ilyennek kellene maradnia, mert lehet, hogy sikeres lesz.
Én bíztatnék mindenkit. Tudom, sokan nem találták meg még az igazit, de lehet, hogy szinglisedő, agglegényesedő társadalmunk, azért válik egyre jobban a magányosok klubjává, mert gondolkodásunkba beleépítjük ezeket tüskéket, az elutasítást? Félelmeink gátat szabnak, ösztöneinket tudatosan elfojtjuk, nehogy sérelem érjen minket? 
Nem tudom a választ.
Én csak azt tudom, hogy sok viharos, nehéz, kompromisszumokkal teli, de apró örömökkel, boldog pillanatokkal, meghitt beszélgetésekkel, építő vitákkal, sírással, nevetéssel, a gyermektelenség tudomásulvételével, súlyos betegséggel, jólétben és anyagi katasztrófában, öri-hariban, kilátástalanságban nekünk elröpült 25 év. Visszatekintek ezen a negyedszázadon, és örülök és büszke vagyok, hogy mit végig nem csináltunk és mit végig nem éltünk, és mennyi mindent megoldottunk. Mert meg akartuk oldani. Mert szükségünk volt egymásra.
Bíztatok mindenkit, hátha Nektek is sikerül!
Üdv Mindenkinek: Andi
Fotók: Pinterest és én
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: