Megrémültem. Azon kaptam magam, hogy a facebook-on, a posztjaimnál számolgatom a lájkokat. Meghülyültem? Az hagyján, hogy a céges oldalon nézem, mert ugye ebből mérünk tetszést, csinálunk statisztikát és a többi. De a személyes oldalamon?
Miután tudatosodott bennem, az eddig tudatalatt lappangó dilinyó, tudományosra vettem a figurát. Miért is számolgatom?
Azok szeretnek akik lájkolnak? Akik nem lájkolnak nem szeretnek?
Nem tetszett a fotó? Úristen vegyük le! Vagy hülyeség volt, amit megosztottam? Miért is duzzogok?
Úgy látom, -s valljuk be őszintén magunknak-, mindannyian várunk egy kis visszaigazolást. Az önbizalom növelésére szüksége van mindenkinek. Kinek kicsiben, kinek nagyban. A facebook egy új terep lett ehhez. Mindenki örül annak, ha megdicsérik az adott napi outfitjét, az új frizuráját, és ha épp ledobott pár kilót, akkor jólesik, ha észreveszik. A facebook megkönnyíti, hogy közszemlére bocsássuk magunkat.
Sajnos csalóka, csalfa ez a lehetőség, ahol becsaphatjuk magunkat, s becsaphatjuk a másikat is. Mert mi lehet mögötte? Ha kevesen lájkolnak, nem biztos, hogy nem szeretnek, csak épp nem látták a posztodat. Ha sokan lájkolnak, attól még nem biztos, hogy rajonganak érted, csak épp észrevett, s ha már más is nyomott egy tetsziket, ő is megteszi. Érdekből, vagy csak sima kedvességből? Végül is mindegy. A tetszik gomb alapvetően nem mér semmit. Ezt a tényt akár tudomásul is vehetjük, de sokan mégsem tudjuk, hogy ez az egész tulajdonképpen egy játék.
A sok szelfit feldobálóknak szükségük van a visszajelzésre. Ha nem így lenne, nem posztolnának örökké magukról fotókat. Stressszt okozhat, ha kevés a lájk, mindenáron növelni kell újabb és újabb fotókkal. Akkor fogják jól érezni magukat.
Mérjük a gyerek tetszési indexét. Boldogan teszünk közzé sikereket, eredményeket. Hozzáteszem ez nem baj. Szeretünk büszkélkedni. Bajunk akkor van, ha nem kapunk elég visszajelzést.
A notórius mindenhez hozzászólóknak szintén visszaigazolás kell arról, hogy ők bizony minden témában ott vannak. Lehet az politika, bulvár, sport, divat, tök mindegy, nekik véleményük van. Megdönthetetlen, s küzdenek az utolsó szóért, s hogy hányan lájkolják a hozzászólásukat. Beleszólnak abba is, amihez nincs közük.
Van aki mániákusan bölcsességekkel vagy álbölcsességekkel (magyarul közhelyekkel) szór minket, de alapvetően a saját lelkivilágát nyugtatja vele. Van aki mindezt buzgón lájkolja, osztja, és pár perc múlva el is felejti.
Sokszor úgy érzem magam, mintha a Gyergyó presszóban lennék, csak annak 30 éve. Ezt érti, aki érti, de a mi korosztályunknak (40-50-es), volt anno “Gyergyó presszója”, ez most a facebook lett, korunk új közösségi szintere. Csak ez hamisabb, manipulálhatóbb és adott esetben kellemetlenebb. Viszont a magányt némileg oldja.
Figyelgetem korombéli, nemcsak egyedülálló, hanem családos, jól szituált férfiak lájkolgatását, s feltűnt, hogy előszeretettel tetszikelik 20 év körüli csinos lánykák szelfijeit. Hogy miért? Hát ez számomra rejtély. Mert ettől még nem történik semmi velük. De ez, …… komolyan ovi kiscsoport! Kapuzárási pánik levezetése? Vagy mi?
A percről percre alatt sok mindent észre lehet venni. Az adott személy akarva akaratlan elárul magáról nagyon sok mindent. Én is észrevettem ezt-azt, pedig esküszöm nem akartam, csak szembe jött velem, ahogy este átpörgettem a napot! 🙂
Szóval nagyon becsapós dolog ám ez a facebook. Úgyhogy vigyázzatok. A lelketekre, és a másokéra is.
Milyen szerencse, hogy nincs nem tetszik, lehet, hogy ez nem véletlen! Ha lenne, akkor milliók esnének totál depresszióba azonnal. Köszi FB! 🙂
Üdv Mindenkinek: Andi
🙂 🙂 🙂 🙂 🙂 🙂
illusztráció: google
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: